Dr. Györkös Péter nagykövet írása.
Magyarország továbbra is a német híradások egyik „népszerű” témája. A publikációk mennyisége azonban nagyon sok esetben fordított arányban áll azok tényszerűségével. Egy tanulmány szerint a Magyarország-kép messze a német sajtóban a legnegatívabb. A vélemény szabad, ezzel együtt kell tudni élni. Számomra nagyobb problémát okoz a véleménycikkek erős törekvése arra, hogy a német polgárok Magyarországról alkotott – személyes tapasztalataim szerint változatlanul barátságos, nyitott és pozitív - képét is ebbe az irányba befolyásolják. Amikor kollégáimmal érdemben elemeztük az elmúlt hónapok Magyarországról megjelent cikkeit, publikációit, akkor a szinte kizárólagosan negatív vélemények mellett két nem elhanyagolható tényt állapíthattunk meg. Egyrészt a tények felhasználása erősen szelektív, és elég gyakran épül alternatív tényekre. A másik pedig az, hogy a hivatalos magyar álláspont megjelenítése kuriózum számba megy. (A politikai tudósítások 90 %-a egyértelműen negatív, a hivatalos magyar álláspont azok döntő többségében meg sem jelenik, ha pedig mégis, akkor olyan módon, hogy ez is igazolja a tendenciózus tudósítás igazát.)
Ha már ekkora „népszerűségnek” örvendhet Magyarország, akkor tegyünk egy kísérletet arra, hogy a tényeket a maguk egészében, az ellentétes pozíciókat pedig a maguk teljes spektrumában megpróbáljuk bemutatni. A német újságírók véleményét tiszteletben tartom – még ha egyes megfogalmazásuk igaztalan, sőt erősen sértő is. Az alábbi gondolatok nem tekinthetők sem védekezésnek, sem támadásnak, inkább egy meghívásnak a korrekt dialógusra. Steinmeier szövetségi elnök úr a Károly díj átadása alkalmából azzal méltatta Timothy Garton Ash munkásságát, hogy a kitüntetett mindig kedvét lelte a vitában. Ash a maga beszédében pedig úgy fogalmazott, Európa (német-francia) vezetése akkor lehet okos, ha a többi európai szemével is megpróbál látni. Mi, magyarok lelkes vitatkozók vagyunk. Történelmünk, földrajzi elhelyezkedésünk, egyáltalán uniós tagságunk okán úgy gondoljuk, másoknak is hasznos lehet, ha megtudják, mi miként látjuk saját szemünkkel a világot, Európát. Ez persze fordítva is igaz, nekünk, magyaroknak is időt és energiát kell fordítani arra, hogy megértsük, miként látják a világot, Európát és Magyarországot partnereink, szövetségeseink. Azért vitatkozunk tehát, mert európaiak vagyunk.
Ami a hírekből kimarad(t)
A Magyarországról szóló nem jelentéktelen mennyiségű híradás bizonyos, Európa szempontjából sem minden tanulságtól mentes folyamatot, eredményt teljes mértékben ignorál. Magyarország 2008-ban Görögországot megelőzve folyamodott nemzetközi segítséghez, került politikai, gazdasági, pénzügyi és társadalmi válságba. A 2010-ben útjára indított „magyar modell” hozott látványosnak is nevezhető eredményeket: fenntartható és egyre dinamikusabb gazdasági növekedést (a legutóbbi negyedévben már 4 % fölöttit); csökkenő államadósságot (90 % felé haladt, ma a 70 % felé közeledik); az európai deficit szabályok következetes betartását; a munkanélküliség radikális csökkentését (12 %-ról 4 % közelébe). Eközben mélyreható szerkezeti reformok kerültek bevezetésre. Nem mellékesen mind az IMF, mind az Európai Bizottság részére az utolsó centig visszafizetésre került a program elindításakor nyújtott hitel. Magyarország bebizonyította, hogy lehetséges, sőt szükséges a sokak által elutasított, kritizált, lehetetlennek és értelmetlennek tartott német „szent háromság” tiszteletben tartása, lehetséges pénzügyi fegyelem mellett szerkezetei reformokat végrehajtani és megteremteni a tartós versenyképesség alapjait.
Sajnos ez nem téma sem a német médiában, sem a magyar ügyekről rendezett számos rendezvényen. Pedig a duális képzésre, az újra iparosításra és digitalizációra épülő, a nem más tagállamok adófizetői, vagy éppen a jövő generációk költségére történő jövőtervezés egész Európa, kiemelten a német polgárok számára releváns információ lehetne. Sorolhatnánk tovább a példákat Magyarországról, Budapestről, németországi magyar megjelenésekről, sajnos nem jutnánk sokkal messzebb. Még szerencse, hogy a német gazdaság képviselői és a német polgárok, turisták, akik megfordulnak nálunk, inkább a saját szemüknek hisznek.
De hasonló érdektelenségre bukkanunk, ha a Magyarország által nyújtott jelentős szolidaritási hozzájárulás kérdését vesszük nagyító alá. A tények (lásd hónapok óta hozzáférhető „Hungary helps” tájékoztatónkat) nem érik el a Magyarországgal oly lelkesen és intenzíven foglalkozó elemzők ingerküszöbét. Mi több, az alternatív tények, a szolidaritást elutasító, a németeket cserbenhagyó Magyarország képe szinte automatikus klisévé vált.
Övön alul
A német választási kampány politikai szótárában megjelentek a sportversenyekre utaló szavak (pl. Leberhaken). Ennél maradva nem kis frusztrációval kell megállapítani, milyen mértékben kap újra és újra lángra az övön aluli, az adott médium számára is nyilvánvalóan méltatlan hírközlés. Ennek leglátványosabb témája az antiszemitizmus vádja. Miközben az 1990-es rendszerváltozás után magyar kormány nem tett annyit az antiszemitizmus ellen, mint az Orbán-kormány, hol saját cikkek, hol az Európai Bizottság alelnökének interjúja, hol vendégkommentárok próbálják az igaztalan vádat újra felmelegíteni. A zéró tolerancia jegyében tiltott a gyűlöletbeszéd, a holokauszt tagadása bűncselekmény, betiltásra kerültek a paramilitáris erők, a holokauszt túlélők jelentős nyugdíjemelést kaptak, folyamatos a zsinagógák és a zsidó temetők felújítása, egyfajta renaissance-át éli a zsidó közösségi és kulturális élet.
Ugyanezt látjuk a roma-kérdésben, ahol a magyar kormányzati erőfeszítések nem csak nemzeti, de európai szinten is jelentősek és bemutathatók – azaz bemutathatók lennének, ha erre lenne legalább is minimális nyitottság. A felzárkóztatásra, az oktatásra és a munkaerőpiaci integrációra fordított politikai és társadalmi energiák, költségvetési források említésre sem kerülnek a híradásokban.
És akkor még soroljuk ide a „sötétség birodalmát” vizionáló tudósításokat, a demokráciát sirató kommentárokat. Vitathatatlan, a magyarországi demokrácia természete, stílusa, „munkamódszere” más, mint a németországié. Itt Önöknél az erős konszenzusos demokrácia dominál, míg nálunk a konfrontatívabb modell és stílus tapasztalható. De a politikai verseny szabad, 1990 óta a választók akarata szabadon, ráadásul stabilan jutott érvényre.
Vitakedv
Az elmúlt napokban láthattuk, ahogy Merkel kancellár és Obama volt elnök a Berlini Fal egykori nyomvonalán felhúzott pódiumon beszélget sok tízezer polgár előtt. Ugyanaznap délután a NATO új székházának az állam- és kormányfők jelenlétében történő felavatásán ebből az egykori falból is elhelyeztek egy darabot.
A német egység kancellárja szerint a Berlini Falból Magyarország ütötte ki az első téglát. A közelmúltban egy marburgi lakossági fórumon azt kérdezte tőlem egy érdeklődő, nem frusztrál-e, hogy Magyarországot ennyi kritika éri, hogy ennyire elmúlt a hála. Azt válaszoltam, hogy a hála nem politikai kategória. Az azonban aggaszt, ha a német emberekben kialakul egy negatív Magyarország-kép. Minimum elvárhatónak gondolom, hogy a vitára, az érvek ütköztetésére a közös Európa stabil jövője érdekében a magyarok és a németek mindig nyitottak legyenek.
A nagy közös téma pedig a mi közös Európánk. Vannak, akik Magyarországot megpróbálják kirekeszteni ebből a vitából, de legalább is lekorlátozni a Magyarországgal folytatott „dialógust” a témák egy szűk körére. Esetenként ezt az övön aluli témák felmelegítésével teszik. Máskor konkrét, valós ügyeket neveznek meg magyarázatul (pl. CEU, NGO törvény), de elhallgatják, hogy az ilyen esetekben az európai szabályoknak megfelelő vitarendezés folyamatban van. Magyarország a közös szabályok szerint tucatnyi vitás kérdést rendezett már az elmúlt években, és ez ezúttal sem lesz másképp.
Ezt az általam remélt vitát kezdjük egy ténymegállapítással. Jean-Claude Juncker és Orbán Viktor között az EU jelenlegi állapotát és jövőjét illető számos tartalmi kérdésben van érdemi ellentét. Ezzel együtt a két politikus kiindulási pontja egy nem elhanyagolható ponton azonos. Juncker interjú a Handesblattban: „Nem tudom, magánál ez hogy van, de én inkább Európában élek, mint Amerikában.” Orbán Viktor az EPP kongresszusán: „Hálásak vagyunk a Jóistennek, hogy visszacsatlakozhattunk Európához, és tagjai lehetünk az EU-nak. Mi úgy látjuk, hogy az emberi élet számára Európa a világ legnagyszerűbb helye.”
Ha tehát végre elfogadható, mainstream álláspont lenne, hogy az EU-27-ek mindegyike alapvetően érdekelt a közös sikerben, és a közös siker feltételezi az egyéni és a kollektív felelősség érvényesülését is, akkor a vita fókuszát arra kellene irányítani, hogy mind a diagnózis, mind a kezelési mód tekintetében próbáljuk közelíteni az álláspontokat.
A Brexit-sokk hatása alatt az állam- és kormányfők két kiemelt témát, célt fogalmaztak meg, jelöltek ki: a biztonságot és a növekedést. Magyarország mindkét témában tetteteken alapuló hozzájárulást nyújtott és nyújt a jövőben is.
Kezdjük a biztonsággal. Minden kritika, nem egy esetben hisztérikus sértegetés ellenére mára általánosan elfogadottá vált a külső határok védelmének elsődlegessége, az EU területére belépők ellenőrzése, ellenőrizhetősége. Nem ismeretlen a német olvasók előtt, mekkora felelősséget és kockázatot vállalt Magyarország akkor, amikor ennek a politikai prioritásnak az élharcosa lett. De szervesen ide kapcsolódik, logikai egységet képez a menekülést kiváltó okok elleni fellépés, a bajban lévő emberek részére nyújtandó segítség exportálása, az EU területén nem megoldható problémák adott régiókban történő kezelése. A magyar hozzájárulás magáért beszél. A most lezajlott NATO-csúcs, és az európaiak önmagukért viselt felelősségéről kibontakozó vita kapcsán azt is megjegyzem, a modernkori európai integrációs vitáiban a magyar miniszterelnök volt az, aki elsőként kezdeményezte az európai hadsereg témájának napirendre vételét, éppen 10 hónappal ezelőtt, a Brexit referendum hatása alatt.
A tudósításokat mégis egy másik, rendkívül megosztó aspektus dominálja, ez pedig az un. kvóta, vagy kényszerelosztás. Nincs illúzióm, erről még sokat és sokáig fogunk vitázni – azaz bárcsak vitáznánk, és nem vádaskodnánk. A magyar megközelítés öt sarokpontját azért rögzítsük:
- Amíg nem biztosított a külső határok teljes ellenőrzése, a belépők maximális kontrollja, addig minden elosztási vita meghívásként értelmezhető, vagy propagálható az embercsempészek által.
- Minden kvóta szám azt az üzenetet hordozza, hogy „Te” még beleférsz, csak be kell jutnod az EU területére.
- Az eddig egyetlen, minősített többséggel, az Európai Tanács kétszeres döntését felülíró módon elfogadott szám a 160,000, ami, ha teljesülne, akkor sem lenne több, mint csepp a tengerben.
- De nem is teljesül. A végrehajtási szint 20 hónap után alig több mint 10 %. A kvóta „kedvenc ellenségének” kikiáltott Magyarország és a visegrádi országok mellett a tagállamok többsége is vonakodik a nem működőképes modell erőltetésétől.
- Végezetül rögzítsük, a ténylegesen jogosult menekültkérők nem akarnak „elosztva lenni”. Javaslom, lapozzák fel Robin Alexander könyvét, annak 101. oldalát, ahol a luxembourgi miniszterelnök arról panaszkodik, nincs jelentkező az általuk tett 30 fős felajánlásra. (A történetet nekem a hamburgi repülőtéren Asselborn miniszter úr is mesélte.)
Fentiekhez kapcsolódóan azt is szögezzük le, a magyar nép, Magyarország befogadó. Tizenhárom nemzetiség, kultúra él együtt az országban, mindegyiknek parlamenti szószólája van. A Stipendium Hungaricum ösztöndíj program keretében pedig a magyar állam 2000-nél több muszlim vallású diákot fogad, állami költségen finanszírozva egyetemi tanulmányaikat. (Ez a szám sokszorosan meghaladja a virtuális kvóta végrehajtás arányos részét.)
A másik rendkívüli kihívás az európai versenyképesség megőrzése, erősítése. Merkel kancellár beszéde a Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián tartalmazza azt a döbbenetes számsort, amit egyébként az Európai Bizottság Fehér Könyve is felvillant: az EU lakossága a világon 5 % alá csökken, a globális GDP-ben elfoglalt hányada 25 %-ról 20 % alá esik. Ehhez tegyük hozzá, hogy mindeközben a szociális kiadásokban az EU 50 %-os részesedése stabil. (Azt már csak halkan jegyzem meg, a Bizottság által ezt követően felvázolt opciók nagy része erre a problémára nem reflektál, és az öt opcióból négy megkérdőjelezhető viszonyban áll a jelenleg érvényben lévő Szerződéssel is.)
Fentebb próbáltam bemutatni, mit tett Magyarország az elmúlt években a versenyképesség helyreállítása és a kollektív biztonság erősítése érdekében. Ez illeszkedett a közép-európai, visegrádi országok politikai krédójához is. Saját tapasztalatainkat megosztanánk akár Brüsszelben, akár Németországban, ha erre lenne igény. Mert vitázni kell. Még azokkal az országokkal is, akik a történelem furcsa buktatói miatt csak 27 évvel ezelőtt váltak függetlenné, és 13 éve az Unió tagjai. Teljesítményük, mondanivalójuk némileg több odafigyelést is megérdemelne.
A közösségiesítés puszta és üres követelése, a szociális Európa rossz sorrendiségű definiálása (ugyanis előbb meg kell termelni azt, amit később el lehet osztani), a belső piac veszélyeztetése akár a belső határellenőrzések visszaállítása, akár a négy szabadság egyensúlyának megkérdőjelezése által tovább gyengítheti az EU globális pozícióit. A jövőről kell beszélni, de azt el kellene kerülni, hogy a jelen kihívásait kezelni nem tudó, vagy nem akaró politika a „szép jövőről” folytatott, igen jelentős mértékben intézményi természetű vitává, netán ideológiává egyszerűsítse le az alapvető sorskérdéseket.
Ebben a vitában kellene nyitni egy magyar-német alfejezetet. A választási kampány nem ideális időszak, de annak hamarosan vége lesz. Felelős politikusokkal folytatott beszélgetéseim alapján a helyzet egyáltalán nem reménytelen, de az előrelépés (elmozdulás?) kockázatait – nem utolsó sorban a mediális térre hivatkozással – hosszan szokták sorolni. Magyarországra a németek bizalommal tekinthetnek. Mi az EU27 erősítését nem Németország gyengítésével képzeljük el. Éppen ellenkezőleg. Be akarjuk bizonyítani, hogy lehet felfelé konvergálni.
Kedves német barátaink, vitára fel! Talán eljött az idő a Magyarországról vagy rosszat, vagy semmit gyakorlat meghaladására.
