Szerző: Dr. Györkös Péter, Magyarország berlini nagykövete
Holnap temetik azt az embert, aki külföldi politikusként – sokáig ismeretlenül - a legnagyobb befolyást gyakorolta életemre és szakmai pályafutásomra, és akit különleges kapcsolat fűzött hazámhoz és Közép-Európához. A sors sajátos fordulata, hogy a kancellár úr temetésének napján nagykövetként Magyarországot képviselem a Németországi Szövetségi Köztársaságban.
1983 szeptemberében kezdtem meg német szakos tanulmányaimat Moszkvában nemzetközi kapcsolatok szakon. A vezető professzor közölte, a következő négy és fél évből négyben az NSZK-val foglalkozunk majd, egy szemesztert Ausztriával és Svájccal, az NDK-ról pedig van egy nem túl vastag könyv, azt vegyük át magunk. Ebben az időszakban indult Helmut Kohl kancellári pályafutása. Az órákon az ő neve hangzott el a legtöbbször, az ő beszédeit, írásait tanulmányoztuk a leggyakrabban. Kezdetben természetesen óriási volt a fenntartás, de Gorbacsov hatalomra kerülésével a megközelítés kiegyensúlyozottabb lett. Ennek meghatározó jelentősége lett később, amikor a „2+4” tárgyalásokat valójában „1+1” formátumban kellett lezárni. Magyar diplomata tanoncként természetesen az is egyértelmű volt számomra, hogy a kancellár a nagyhatalmak mellett már ekkor, a 80-as évek közepén is kiemelt figyelmet fordított a közép-európai országokra. Mint később kiderült, ez volt a Kohl-i Európa-politika igazi erőssége. A napokban leadott tudósításokból, emlékezésekből szinte teljesen hiányzó képek – egy általam nagyra becsült német újságíró szavaival élve – „árulkodó lukakat mutatnak”.
Következő nagy, de nem közvetlen találkozásom Helmut Kohllal 1989 késő nyarán történt. Pár hónapja – mint később kiderült az utolsó – NDK-referensként kezdtem meg külügyi pályafutásomat. Kezdetben azt gondoltam, ez az egyik legunalmasabb munkakör. Ez az életérzés hamar megszűnt. Az NDK-polgárok egyre nagyobb számban tagadták meg a visszatérést, a magyar polgárok ezreknek adtak szállást és ellátást, a demokratikus ellenzék néhány órára nem is csak jelképesen már megnyitotta a határt. Amikor Németh Miklós miniszterelnök és Horn Gyula külügyminiszter 1989. augusztus 25-én visszatértek Gymnichből, ahol tájékoztatták a kancellárt a magyar Kormány döntéséről, az NDK-polgárok kiutazásának tervezett engedélyezéséről, utasítást kaptam, hogy a nemzetközi jogi kollégákkal készítsük elő a „határnyitó” jegyzéket. Nem voltam a politikai döntéshozatal közelében, kezdetben a dátumot sem tudhattam, a szövegben e helyen csak pontok szerepeltek. 1989. szeptember 7-én és 8-án kísértem az NDK nagykövetet az államtitkárhoz, hogy átvegye, majd átadja a jegyzéket, amiben akkor már szerepelt a történelmi dátum (1989. szeptember 11., 00:00). Kifelé menet a nagykövet felém fordult: „Ugye tudod, hogy ezzel Magyarország elárulta az NDK-t, az 1961. augusztus 13-án felhúzott fal megnyílik, és az NDK ki fog vérezni.” Az tény, hogy a berlini fal leomlott, a magyar határon megnyílt résen 55,000 NDK-polgár, majd a prágai és a varsói vonatok is távoztak az NSZK irányába, de az NDK nem vérzett ki, mert pár hét múlva maguk az NDK-polgárok tették világossá, hogy egy demokratikus, szabad és egységes Németországban akarnak élni.
A szeptember 11-i határnyitás után felpörögtek az események. A két Németországban, és a nemzetközi színtéren egymást érték az állásfoglalások, mi miért nem lesz lehetséges, és miért kell elfelejteni Németország egységét. Helmut Kohl hónapokig ellenállt a kísértésnek, majd a legmegfelelőbb pillanatban, 1989. november 28-án nyilvánosságra hozta 10-pontos tervét. A világ, de minimum Európa történelme új szakaszba lépett. Ekkor döntöttem úgy, hogy nekivágok doktori munkámnak, aminek az „Egységtől az egységig - Tervek a német egységről Németország megosztásának és egyesítésének időszakában” címet adtam. A dolgozatnak egyértelmű „főszereplője”, történelmi hőse Helmut Kohl volt. A dolgozatírás egyik tanulsága egyébként számomra az volt, hogy ha volt ország, ahol lényegében teljes támogatást élvezett a német egység, akkor az Magyarország volt. Ez a támogatás magasabb volt, mint magában Németországban. Érthető okból, hiszen egyrészt mi magyarok nem féltünk az egységesülő demokratikus Németországtól, másrészt egyértelmű volt számunkra, hogy függetlenségünk csak akkor lehetséges, ha Németország egységes.
Negyedik, immár testközelibb találkozásom Helmut Kohllal Bonnban történt, ahol a nagykövetség munkatársaként támogattam a rendszeres magyar-német felső szintű találkozók lebonyolítását. A kancellár számára egyértelmű volt, hogy a testvérpárthoz, annak vezetőjéhez különleges viszony fűzi, de bárki volt hazám miniszterelnöke, mindig kitüntetett figyelemre számíthatott Helmut Kohl részéről. Már régen megnyílt a magyar határ, már leomlott a berlini fal, de Kohl kancellár szükségét érezte, hogy a rohanó belnémet és nemzetközi fejlemények ellenére 1989 decemberében Németh Miklós meghívására ellátogasson Budapestre, még ha – a varsói vizithez hasonlóan – meg is kellett szakítani a látogatás programját. Az első demokratikusan megválasztott miniszterelnökhöz különleges kapcsolat fűzte, és a politikai támogatás mellett Antall József gyógykezeléséhez is személyesen nyújtott támogatást. Ha csak pár hónapra is, de Boross Péter miniszterelnök is megkapta a bizalmat és figyelmet. Amikor Horn Gyula megválasztása után Bonnba látogatott, és még magán viselte a súlyos közlekedési baleset következményeit, a kancellár személyesen segítette vendégét a mozgásban. Orbán Viktorhoz 1988 óta személyes barátság fűzte, és ez a kancellár haláláig fennmaradt. Egyik, ha nem utolsó magas rangú vendége 2016 áprilisában Ludwigshafenben éppen Orbán Viktor volt. Ezt a találkozót már berlini nagykövetként készíthettem elő, és a néha mértéket vesztett média reakciók ellenére egy megható eseménynek lehettünk tanui.
1997-től a kétoldalú kapcsolatok területéről az európai integráció világába léptem át. Az indító lökés itt is Kohl kancellár nevéhez fűződik, hiszen ő volt az, aki egyértelművé tette, Magyarország (és a többi közép-európai ország) nélkül az EU csak egy torzó marad. Az 1991 májusában Göncz Árpád köztársasági elnök tiszteletére adott díszebéden még a pohárköszöntő szövegébe is beleírt kézzel, 1996-97-re vizionálva az uniós csatlakozásunkat. Ez, mint ahogy a „virágzó vidékek” néhány évvel később következett be, de nem kétséges, kit illet meg a politikai „copy right”. Még hivatalában volt, amikor 1998. március 31-én megkezdtük a csatlakozási tárgyalásokat, és megindulhatott az európai egyesítés záró szakasza.
Berlini nagykövetként készíthettem elő Helmut Kohl és Orbán Viktor 2016. áprilisi találkozóját. Nagy öröm és megtiszteltetés volt számomra, amikor pár nappal később feleségétől, Maike asszonytól meghívást kaptam a bungalóba. Furcsa a világ, hiszen szeptember 8-án tettem magánlátogatást Helmut Kohl kancellár úrnál, azon a napon, amikor 27 évvel korábban még NDK-referensként kísértem az NDK-nagykövetet Budapesten annak a jegyzéknek az átvételére, amiről a kancellár később úgy nyilatkozott, hogy az volt az első tégla a berlini falból. Ennek a jegyzéknek egy másolatát vittem magammal ajándékba. Természetesen a látogatás rövid volt, de számomra egy életre szóló élmény. A szemekkel lehetett beszélni. Próbáltam röviden elmesélni, a Németország és Európa egyesítését elindító nagypolitikai döntések miként landoltak a kezdő fiatal diplomata íróasztalán. Távozáskor pedig kezembe vehettem a kezét.
Helmut Kohl élete hazája és Európa egyesítéséről szólt, és ebben meggyőződése szerint Magyarországnak és Közép-Európának helye és szerepe volt, van és lesz. Helmut Kohl életműve kötelez minket, magyarokat és közép-európaiakat arra, hogy a kancellár halála után is az egység legyen az európai országokat és polgárokat összekovácsoló erő.
Szövetségi Kancellár Úr, nyugodjék békében!
